Drága Bélám!

Mint ahogy a mai röpke telefonálásunkból is kiderült, volna mondanivalónk egymásnak bőven. Nagyon jól megfogalmaztad akkor, hogy szükségünk lett volna arra a kiadós beszélgetésre, amit kénytelenek voltunk elhalasztani antigasztro események miatt. Pedig igen jó volt hallani a hangod, s vágyam támadt újra párizsi végtelenített sétákhoz.

Olyanokhoz, amelyek belül magukban hordozták a nyarat, amiktől boldogságos volt a kívül valójában szürke, hideg, nyálkás és ködös környezet is. Amelyek valójában Szibériában is ugyanolyan nagyszerűen teltek volna, de valami csoda folytán még ilyen illusztris helyéhez is kötődnek a világnak.

Kissé somolygok magamban. Az a vonat már elment.

Nem is sírom vissza. Hiszen építkeztünk rá. Mind. Mind máshogyan, és mégis kiemelkedőek a közös pontok. Talán épp filmbe illőek is, kicsit hihetetlenek, mégis mi éltük meg őket. 

Azonban megváltozott körülöttünk a világ, mi is változtunk.

Már nem vagyunk szabadok, bár mennyivel könnyebbnek tűnne. Akkor mennék hozzád, és akkor jönnél hozzám, mikor csak lehet. De nem lehet, mert megkötöznek bennünket. Vagy magunkat?!

Pedig az első nem kötözött mégsem úgy, még a második sem, de ez a harmadik, ez betette a kaput. Csúnyán. Pedig helyes. :) Talán ennek köszönheti, hogy még... Én meg magamnak, a döntés enyém volt.

S persze ajándék. A tiéd még egy kicsit csoda is. Mert bármilyen duma ellenére nem csereszavatos, nem adnád, nem adnám. Tán még Neked. Kölcsönbe, kicsit, ha kéne. ;)

Így változik körülöttünk minden, ahogy rendje van. Csitriből nénik lettünk, s olyan természetes. Valamikor el sem tudtam képzelni, milyen lehet ez. Milyen borzasztó. Ma benne élek, s már nem rendít meg.

Van ami igen. Az a francia kapcsolat látszólagos gyengülése. Az az igen fontos, és különleges.

Hogy van az, hogy egy orrfolyás, vagy valami hasonló aláássa?

Csak a találkozást.

Lélekben nem tudja. Hiszem. 

Sanyi